Elképzelte régi barátnőjét, akivel 10 éve nem találkozott. A középiskolában padtársak voltak, elválaszthatatlan barátnők lettek. Amikor Alízt nem vették fel az egyetemre, ahová mindketten jelentkeztek, megfogadták, hogy nem hagyják, hogy a külső körülmények barátságuk útjába álljanak.
Pár évig még próbáltak mindketten tenni ezért, de a külön város, az új élet, az új barátok lassan, de biztosan egyre távolabb sodorták őket egymástól. Lillát éppen ezért nagyon meglepte a múlt heti üzenet, amit Alíz küldött neki, hogy a város ban van és szeretne találkozni vele.
Vegyes érzésekkel várta régi barátnőjét. A közösségi oldalakon látott tőle néhány posztot, és rendszeresen megnézte a fotóit, de a látottakon túl mást nemigen tudott róla. Alíz visszahúzódó, csendes lány volt. Miután Lilla a fővárosba költözött, párszor még összefutottak egy-egy buliban, de mivel Alíz nem szerette ezeket a helyeket, így a találkozások is elmaradtak. Lilla megigazította a pontos ízléssel eltalált ruháját, beletúrt hosszú, göndör hajába és ránézett a frissen manikűrözött kezeire. Elégedetten nyugtázta magában, hogy minden részlet a helyén van, majd elmosolyodott.
Alíz ekkor lépett be a kávézóba, tekintetük találkozott. Lilla két másodperc alatt végigmérte barátnőjét, aki kecses, magabiztos léptekkel közeledett felé.
– Hűha! Elképesztően nézel ki! – fogadta széles mosollyal barátnőjét, majd átölelte.
– Köszönöm. – válaszolt Alíz egy mosoly kíséretében és boldogan viszonozta Lilla kedves köszöntését.
– Az igazat megvallva, – folytatta Lilla, miután mindketten leültek – meglepett, hogy megkerestél.
– Igen, tudom. – válaszolt Alíz, kissé fátyolos hangon. Az elmúlt években nagyon sok dolog történt velem. Sajnálom, hogy eltűntem az életedből.
– Hallottam mi történt…. – mondta Lilla szinte suttogva és félig lesütötte a szemét.
– Már túl vagyok rajta. – sóhajtott fel Alíz mosolyogva, mintha csak egy felhő oszlott volna el a feje felett. Majd intett a pincér felé és kért magának is egy lattét.
– Hogyan jutottál túl ezen az egészen? – kérdezte Lilla meglepetten, őszinte kíváncsisággal a hangjában. – Hogyan lehet egyáltalán túllendülni mindazon, ami történt veled?
– Sokáig nekem sem voltak erre válaszaim, totálisan a padlón voltam. Próbáltam hinni abban, hogy az idő majd mindent megold. A döbbenet és a fájdalom enyhült valamit, már képes voltam kilépni az ajtón… mint egy élettelen robot, végeztem a dolgaim. Vonszoltam az árnyékomat… az alvásba menekültem, mert akkor legalább nem tudtam magamról. Egy véletlen mozdított ki ebből. Egyik este már aludni sem bírtam, ezért úgy döntöttem, hogy beülök egy bárba. Még az italomat sem kértem ki, máris mellém ült valaki, beszélgetni kezdtünk. Elmesélte a saját történetét, azt, hogyan segített neki egy terapeuta a talpraállásban.
Vesztenivalóm nem volt, így másnap keresgélni kezdtem a neten és eljutottam egy pszichológushoz, aki segített jobban megérteni önmagamat a múltam tükrében. Felálltam a padlóról és végre megint érezni kezdtem az erőt magamban. Még mindig nem tudtam merre tovább, újra meg kellett ismernem önmagamat, azt aki MOST vagyok. Elkerültem egy coach-hoz.
– A pszichológust még csak értem, de a coach mire jó? Mit csináltatok együtt? – kérdezte Lilla némi döbbenettel a hangjában.
– Nem is tudom, hogy mondjam el… – hezitált Alíz, majd ömleni kezdtek belőle a szavak: “Ott van egy “idegen”, aki nem a múltamra figyel, nem a fájdalmamat járja körbe, hanem egyszerűen jelen van. Kérdez és meghallgat. Valahogy elkezdtem mellette én is jobban figyelni a jelenemre. Arra, aki most vagyok. Arra, amiből most tudok erőt meríteni. Felfedeztem azokat a vágyakat és célokat, amelyek most hajtanak. Tisztábban látom önmagam, a lehetőségeimet és rátaláltam arra a belső erőre, ami előremozdít.”
– Ja, könnyű dolga volt a coachnak – kontrázott Lilla. – Te már a suliban is magabiztos és erős voltál.
– …és mégis volt egy pont, amikor elvesztettem a kapcsolatot azzal az erős, életrevaló énemmel. Gondolj csak bele! Hányan élik a mindennapjaikat robotpilóta üzemmódban? Hányan vannak, akik szenvednek a kishitűségtől, az önbizalomhiánytól, mert senki nincs, aki a bennük rejlő lehetőséget segítene felfedezni. Szerintem mindannyiunk mellé jól jönne egy coach, vagy más segítő, aki képes megvilágítani, hogy mekkora potenciál lakozik bennünk. Boldogabb lenne a világ, ha egyre többen ismernék fel saját erősségeket, kitágítva ez által a lehetőségeiket. – lelkesedett Alíz.
– Na persze! – nevetett barátnője véleményén Lilla. – ha ez tényleg csak ezen múlna…
– Pedig szerintem, tényleg csak ezen múlik! – mondta Alíz – Próbáld ki! – és letett egy névjegykártyát az asztalra.
– Nem, nem, köszi, nekem erre nincs szükségem! – nevetett Lilla, és eltolta a névjegykártyát magától az asztal másik felére.
– Miért? – nevetett Alíz. Coachoz járni szerintem nem ciki. Épp ellenkezőleg! Trendi, sőt, egyenesen szexi!
– Ugyanolyan vicces vagy, mint voltál! De tényleg, inkább mesélj még, mi van veled? – kezdte faggatni barátnőjét Lilla.
És Alíz mesélni kezdett. Mesélt az új pasijáról, a közös otthonukról, az utazásokról, amit együtt éltek meg. Mesélt az új munkájáról… Két órán keresztül beszélgettek. Az idő gyorsan repült és Alíznak rohannia kellett egy megbeszélésre. Búcsúzásképpen megölelte barátnőjét, majd sietve elindult kifelé a kávézóból. Lilla addig nézett utána, amíg el nem tűnt a tömegben, a pláza forgatagában. Váratlanul csend lett benne.
Talán – gondolta pár másodperccel később, – mégis érdemes lehet adni egy esélyt. Majd az asztalon heverő névjegykártyát a táskájába csúsztatta.