Erről szól az alábbi kis történet:
Történt egyszer, hogy egy japán sógun eltörte kedvenc teáscsészéjét. Mivel nagyon szerette ezt a csészét, nem tudott megválni tőle. Elküldte hát egy kínai edényműveshez, hogy javítsa meg. A csésze fémkapcsokkal összetoldozva érkezett vissza. A sógun nem volt megelégedve az eredménnyel, így megkérte udvari keramikus mestereit, hogy találjanak esztétikusabb megoldást a csésze megjavítására. A mesterek lakkfa nedvéből készült ragasztóval ragasztották össze a darabokat. A ragasztásoknál keletkezett széles hegek azonban nem voltak szépek, így ezeket aranyporral vonták be. A sógunt annyira elvarázsolta a csésze szépsége, hogy vitrinbe tette és a palotája legbecsesebb kincseként őrizte.
Mindannyian hordozzuk lelkünk repedéseit. Ne szégyelld a sérüléseidet! Ha nem akarod a sérült darabkákat eltakarni, hanem összeforrasztod őket a szeretet aranyával, úgy sokkal szebbé, értékesebbé válsz általa.
Ha gúzsba kötnek a múlt lezáratlan történetei, ha a lelked sérülései még mindig fájnak, ha nem kaptad meg a szerető, elfogadó támogatást gyermekként, azt most bölcs felnőttként önmagad számára is megteheted.
Nem kell cipelned tovább a haragot, a neheztelést. Hatalmadban áll begyógyítani a múlt sebeit, letenni a fájó emlékeket.
Ha önegyüttérzést gyakorolsz, ha feltétel nélkül elfogadod önmagad, ha szeretettel magadhoz öleled “belső gyermeked”, úgy esélyt adsz magadnak a boldogságra.
Ha úgy érzed szükséged van ehhez egy elfogadó segítő szakemberre, szívesen kísérlek UTadon.