Az életem és ami mögötte van

Coaching, Személyes

Andriska Rita vagyok, kisgyermeknevelő, szociális munkás, család- és gyermekvédelem szakos pedagógus, gyermek- és ifjúsági coach. Elmesélem a saját történetem.

Egészségügyi Szakközépiskolában érettségiztem Kiskunhalason, majd pályakezdőként fogászati asszisztensként helyezkedtem el. Munka mellett végeztem el a Wesley János Főiskolán a Szociális Munkás szakot, majd a helyi Család- és Gyermekjóléti Szolgálatnál dolgoztam családsegítőként öt évig. Ezután Budapestre költöztem, Kisgyermeknevelő végzettséget szereztem és az Óbudai Egyesített Bölcsődéknél kezdtem el dolgozni. Másoddiplomámat a Kodolányi János Egyetemen Család- és Gyermekvédelem Szakos Pedagógus szakon szereztem. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetemen Business coach képzésén tanulok.

Személyes motivációm, hogy segítsek másokon

A magánéletemet tekintve két felnőtt gyermekem mellett a legkisebb fiam értelmi fogyatékkal élő halmozottan sérült kisfiú. Alex 2009-ben született, harmadik gyermekként a családba. A várt időpontnál három hónappal hamarabb, a terhesség 24. hetén indult meg a szülés. A folyamat nem volt visszafordítható. 790 grammal, 33 centiméterrel, egy éretlen tüdővel és egy még éretlenebb idegrendszerrel jött a világra. Lélegeztető gépre került, ahol két teljes hónapon keresztül légzéstámogatásra szorult. A fejletlen idegrendszere nem tudta kezelni a vérnyomását, amely állandóan ingadozott. Egy hirtelen vérnyomáskiugrás következményeként a születése utáni harmadik napon agyvérzést kapott. Az agyvérzés miatt az idegrendszere 80%-a károsodott, gyakorlatilag minden területet érintett, legyen az mozgás, beszéd, látás vagy értelem.

Amikor egy szülőnek sérült gyermeke születik, eluralkodik rajta a kétségbeesés, tanácstalanság, szégyen, bűntudat, szorongás és a félelem. A kezdeti sokkot a tagadás követi: – „Ez nem lehet igaz, – Ez velem nem történhet meg, – Az én gyermekem nem lesz fogyatékos, biztosan meg fog gyógyulni!” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok fogalmazódnak meg a szülőkben, így bennem is.

Alex három hónapig volt a koraszülött osztályon, azalatt az idő alatt gyakorlatilag bent éltem a kórházban, senki és semmi más nem érdekelt, csak az én icipici beteg gyermekem, aki minden percben küzd az életben maradásért. Úgy éreztem, mellette a helyem, és közben rettegtem attól, hogy meghal…

… És attól is, hogy életben marad és nem tudja senki, hogy milyen élet vár rá. És milyen élet vár ránk, a családunkra ezután?

Nem tudtam.

Azt viszont igen, hogy már soha semmi nem lesz olyan, mint azelőtt. A kétségbeesés, a düh és a tagadás, a heteken, hónapokon át tartó sírás után nem maradt más, csak a szomorúság. Olyan szomorúság, amelyet csak akkor érez az ember, ha meghal egy szerette. Nem hiszem, hogy mélyebb szomorúságot éltem volna át ennél akkor sem, ha Alex nem marad életben. Azt a gyermeket, akit vártam, akit elképzeltem, akivé szerettem volna, hogy legyen, valóban el kellett gyászolnom magamban.

Évekig tartó nagyon nehéz folyamat volt, aminek még most sincs vége…

Születése után teljesen összetörtem, bezárkóztam, nem tudtam feldolgozni a velünk történteket. Kizártam a világot, hatalmas falakat emeltem magam köré. Sokáig nem tudtam erről beszélni másoknak. A hirtelen jött fájdalommal olyan nehéz megbirkózni, hogy arra már nem marad erő, hogy másokra figyeljünk. Elzárkózunk, nem kommunikálunk, mert így könnyebb, egyszerűbb.

Ebben a nehéz, fájdalmas és zűrzavaros időszakban a közeli és a távoli hozzátartozók, barátok, ismerősök viszonyulása is megváltozik. A társas kapcsolatok széles rendszere átszővi a mindennapjainkat, egész életünket. Hol támaszt jelent a bajban, hol erőszakos és tapintatlan behatolást a magánéletünkbe. Akárhogyan is, a sérült gyermek családba kerülésével ezek a kapcsolatok megváltoznak. Egyesekben felerősödhet a segítő, támogató szándék, míg mások feszültté válnak és eltávolodnak. A feszültséget legtöbbször az elhallgatott kérdések, előítéletek táplálják.

Az emberi érzelmek kifejezésének és megosztásának módjait jól körülhatárolt szabályok igazgatják. Mire felnő valaki, megtanulja hogyan kell reagálnia, ha a családban vagy az ismerősök körében születés, temetés, házasságkötés, ballagás, vagy egyéb esemény történik. Mindezek a szabályok lehetőséget nyújtanak arra, hogy az ember mindenki számára elfogadható és érthető módon fejezhesse ki, az adott esemény feletti örömét, bánatát, együttérzését. E szabályrendszer azonban semmiféle információt nem tartalmaz azokra az esetekre vonatkozóan, amikor egy családban sérült gyermek jön világra. Nemcsak a szülők, a körülöttük lévő emberek sincsenek felkészülve hasonló helyzetekre. Zavarban vannak, nem tudják, hogy mit mondjanak, hogyan viselkedjenek, s félnek, hogy nem találják a megfelelő szavakat, vagy nem akarnak tapintatlannak tűnni. Mélyen eltemetett félelmek, előítéletek, babonák ébredhetnek fel bennük, s a szégyen, hogy képtelenek legyőzni saját belső ellenkezésüket, vívódásukat. Ami marad, gyakran nem más, mint a bűntudattal teli hallgatás, mely minél tovább tart, annál kevésbé törhető meg.1

A bajba került szülők értetlenül és elkeseredve érzékelik a maguk körül hirtelen támadt űrt. Egyrészről a szomorú helyzet már önmagában is elkülöníti őket attól a világtól, amelyikben addig éltek. Valóban egy másik világban találják magukat. Ez a másik világ pedig annyira más, és annyira különbözik egy „átlagember” világától, hogy képtelenség lenne elvárni tőlük, hogy megértsék, milyen ez a mi megváltozott életünk. 2

Hosszú évek teltek el néma tagadásban, mire felismertem, hogy nem fogom tudni egyedül feldolgozni a történteket, és végre segítséget kértem. Jártam egyéni terápiába pszichológushoz, majd online coaching folyamatba és kipróbáltam, majd megtanultam Dr. Buda László Ultrarövid Terápia módszerét is. Jelenleg a gyógyulásom elején tartok, nagyon hosszú út áll előttem, de örülök, hogy kitörtem a saját börtönömből és be tudom fogadni a változást.

Holisztikusan gondolkodom az egészségről, hiszem, hogy az egészség a testi- lelki- és szellemi jóllét állapota.

Sajnos napi szinten azt tapasztalom, hogy nagyon sok család, édesanya marad egyedül sérült gyermekével és a fájdalmával, segítő, támogató rendszer nélkül.

Az eddig megtett önismereti munka után úgy gondolom, már készen állok arra, hogy hasonló élethelyzetben lévő szülőknek segítsek a veszteségek feldolgozása, erőforrások erősítése módszerével. 14 év után úgy érzem, készen állok, hogy a történetemmel, a feldolgozott és átkeretezett érzéseimmel, gondolataimmal segítségére legyek olyan szülőknek, akik az út elején járnak. Szeretném kísérni őket ezen az úton, hogy ne érezzék azt, amit én éreztem hosszú éveken keresztül: „egyedül vagyok”.

1.-2. Dr. Kálmán Zsófia Bánatkő 2004 Bliss Alapítvány

Ha szeretnél bejelentkezni hozzám egyéni konzultációra, nézz szét a honlapomon, és vedd fel velem a kapcsolatot!

Szeretném, hogy tudd: nem vagy egyedül:)